Mit jelent számomra kisfiam?
Azt, ahogy elpusztulnék a fáradtságtól egy vele töltött nap után.
Azt, a rettenetes lelkiismeret furdalást, hogy néha egyszerűen nem bírom elviselni a saját gyerekemet.
Azt, a folyamatos mérlegelést, magyarázkodást.
Azt, hogy mindenkivel meg kell küzdenem érte, nem Ő kérte az életet.
Azt, a mérhetetlen ragaszkodást, ahogy belém csimpaszkodik.
Azt, a végtelen bizalmat amit felém nyújt, amivel azt hiszi, hogy én el tudom neki magyarázni a világot.
Azt, hogy soha nem nevetem ki.
Azt, örökös kihívást, minden percben, hogy jobban megértsem, mit miért tesz, vagy fog tenni, hogy egy lépéssel előtte járhassak az érdekében.
Azt, ahogy akar. Jó akar lenni.
Azt, hogy mások számára ő ilyen.
Az,t hogy tudom, neki jó lenni iszonyat nehéz.
Az én gyerekem, én szültem, emlékszem, amikor kibújt erre a világra. Már elvágták a köldökzsinórt mikor még mindig nem sírt, csak pár csendes hangot hallatott, figyelt. Mintha tudta volna, mi vár rá. Mintha nem akarná ezt, mintha nem akarna e világon lenni, csak csendben elbújni, eltűnni.
Rettentő büszke vagyok rá, és nagyon aggódom érte. Mi lesz vele, ha én már nem leszek, mi lesz vele ha kikerül valamiért a szárnyaim alól? Mi lesz Vele? Nem tudom örökké megvédeni és nem foghatom mindig a pártját nem veszhetek mindenkivel össze, aki nem érti meg és aki nem érti mit miért csinál... Vagyis... megtehetem... hisz a gyermekem és ő örökké számítani akar rám és fog is. Ha végül egyedül maradok a nagyvilágban és magányosan is halok meg de tudni fogom mindent megtettem érte, csak, hogy neki jobb pillanatai legyenek.
