Zűrös csajszi, rögös útjai...

Igaz még nem nekünk, de azért kiírom. A blog új helyre költözött. Tegnapi nap sikerült élesben elindítani a rendszert, így az új posztokat itt találjátok: http://familyandadhd.blogspot.hu/

Úgy érzem magam mint egy bálna, fáj a derekam és a hasam, ami ráadásul akkora, hogy már nem látom a lábujjam. Ma pakolásztam egy kicsit, de rájöttem, hogy az egyszerű mindennapi házimunkát is alig bírom már, most estére teljesen kész vagyok és akkor ha belegondolok, hogy lesz még rosszabb is...

Komoly érzelemkitöréseim vannak, amit megértek, hogy nehezen visel a párom. Idegesít, hogy hova hozzuk ki a csöppséget. Amikor vállaltuk a babát még volt meló és úgy volt, hogy összejön az Angliai út férjecskémnek, de mit magyarázkodom én itt. Egyrészt senkinek nem tartozom magyarázattal, másrészt a doki közölt velünk két hírt. Van egy tumor, amit ki kéne venni, de nem biztos, hogy megmenthető a méhem, mert a falára nagyon rá van tapadva, illetve, hogy terhes vagyok. Most őszíntén? Bárki elvetette volna, ha kerek perec közlik, hogy ha megölöd a babát, megműtünk és nem biztos lehet még egy gyereked. Amúgy is ellenzem az abortuszt, de itt nem volt min gondolkodni. Döntöttünk. Vállaljuk. Előtte már kettőt elvesztettünk, valószínűleg szintén a tumor nyomta el őket sajnos, nem akartam átélni újra azt, viszont szerettem volna még egy utolsó esélyt adni annak, hogy a párommal legyen közös gyerekünk és hittünk, hogy eléggé erős a szerelmünk és a baba is akarja és végig minden rendben lesz. Igaz, kicsit bonyolult a helyzet, mert két időpontról tudunk, az első a lehetséges szülés: július  23, a második az ultrahang alapján a baba méretéből számolva: szeptember 14. A kettő között van két hónap, ami nem kevés idő és ha senki nem számolta el magát és a számított időben érkezik, akkor nagyon picike lesz és valószínűleg tovább is maradunk bent. Én mindenféle képen tovább leszek, mert szülés után egy héttel már lehet hogy kiveszik a baj okozóját, nagyban függ majd a véremtől. Vérszaporítót kellene szednem, alacsony a vérnyomásom, Norcival is az átlagosnál több vért vesztetem, de reménykedem, hogy most is "csak" majd ez lesz a probléma és nem kell vért kapjak. Sok minden miatt aggódom, de rengeteg dologról nem is beszélek férjecskémmel, mert így is van elég gondja. 
Lenne egy ház ahova mehetünk, na de mégsincs a közmű miatt, be kellene szerezni a babaholmikat és a rengeteg kisruhát, arról nem is beszélve, hogy a kórházi cuccból semmi nincs meg még és még az olyan kismamacuccok sem, amik szülés után is kellenek. És akkor még szó sem esett a mindennapokról...
 

A héten - még - semmi különös nem történt. Megy felfelé a pumpa mindenkinél, hogy még mindig nincsen munka és addig segítségre vagyunk szorulva és ezt nemigen szeressük. Próbálunk intézkedni, de tulajdonképpen mától megint hétfőig semmi, mert Norci itthon van. Apuka reggel volt állásinterjún, remélem felveszik, bár akkor meg kell oldani a járkálást mindenkinek, de az a jövő zenéje.

 Nem tudom mással kezdeni csak egy nagy mosollyal. Fáj a fejem, fáradt vagyok és gyümölcsöt ennék. Babóca kitalálta, hogy most fog leszoni az éjjeli pelusról így napok óta fél óránként kell a család, hogy bilire ülhessen, pisilhessen. Na nem kérdés, hogy ez mennyire fárasztó. Próbáltunk valakit keresni aki puszta szivességből pár órát foglalkozik vele, hogy tudjunk kikapcsolódni, pihenni, de semmi eddig. Rokonok messze, ismerősök nem nagyon érnek rá, így maradt az "old meg fiam egyedül" verzió.

Bármit írok megkapom milyen szar szemétláda vagyok. Nem mintha valaha érdekelt volna, de lassan kezd betelni a pohár. A legrosszabb az, hogy a párom sokkal rosszabbul éli meg pár ember viselkedését, de ezt nem látják meg csak annyi a különbség, hogy én ki merem nyitni a szám ő meg inkább nem teszi, mert nem akar megbántani mást. Így helyette jár nekem is a szám, amit vagy elfogadnak vagy nem. Hát látszik, hogy nehéz az élet, de ezt tudtuk a legelején, tudtuk, hogy akire adott esetben az ember legalább lelkire számítana az nem fog vele törődni, szerencsére az én  hátterem nem csak engem támogat lelkileg hanem őt is, elfogadta és befogadta, mert az én választásom és azt szeretnék, hogy boldog legyek. Lehet, hogy náluk más van a dologban a boldogság nem elsődleges, inkább valami más... Szerencsére és a józan észre hallgatva a boldogságot választotta és kitart mellette.
Valami más. Jövőhéten megyünk UH-ra. 5 hónap, még kimondani is sok, nincs sok hátra, repül az idő. Szüleim és baráti körünk boldogan vette a hírt és gratuláltak, biztattak, mostmár rajtunk a sor. A kritikus időszakon túl vagyunk, mostmár velünk marad a babóca, kinek már van neve is de nem árulom el, maradjon titok. A héten még pár fontos kérdést le kell rendezni lakást illetőleg, meg a munkáról meg kell várni a visszajelzést, mert ahol meló lesz ott élünk majd és lassan el kéne kezdeni beszerezni a dolgokat, az első körben körbeérdeklődjük kinél számíthatunk-e valami megörökölt dologra így ennek fügvényében tervezhetünk. Bár ha sehonnan nem lesz semmi akkor sem búsulunk, mert csak beválik a teoriánk, de hát tudjuk az ember bízik és remél - én annyira azért nem -.

Jó lenne, sőt nagyon örülnék neki, hogy ha a családi ügyekből már kihagyná magát. Vagyis, ha valakinek valami kell az keressen meg minket személyesen, neten bármi, de nem fogok senki kedvéért szaladgálni sehova. Van nekem is dolgom és amúgy sem vagyok senkinek a nyűgére kíváncsi. Ha valami nem rá tartozik azt intézze el, ami rám tartozik azt meg elintézik felem, a faszom kivan már ezzel a sok hülye emberrel kürülöttem. Nem hiszem el, hogy nem nőttek fel az emberek, életemben megoldottam a problémáim egyedül és most is meg fogom mint mindig nem kell senki körém. Aki nem akar segíteni az hagyjon a francba és ne akadályozzon! Nem kell átjönni, nem kell üzengetni el lehet felejteni.

Fáradtságom és letörtségem a csúcspontján van már. Szeretnék egy kicsit kikapcsolódni, de valljuk be, nem ismerek itt senkit és nem is vagyok az az ismerkedős típus. Na meg gyerek mellett... Vigyáz rá az apja, de most olyan paszban van, hogy anya is meg apa is kell ha az egyik nincs kiborulás van, nem is kicsit. Ami már nagyon megterhel, ehez hozzájön, hogy szeretném a lakást a legnagyobb rendben és tisztaságban megőrízni, illetve el is kell látni anyai, házastársi szerepem is...
Na persze könnyebb lenne ha lenne aki a házimunkában vagy a gyerek körüli teendőkben besegítene legalább hétvégén, de az én szüleim messze vannak, nem ismerek itt senkit, másra megint nem tudunk számítani, pláne ilyen részről. Valószínű, hogy megint egy ismeretlen ember fog nekünk pusztán emberbaráti szeretetből segíteni és társaság lenni, de akkor tényleg mindenki elfelejthet engem és a két gyereket is...

Az elmúlt hetekben nagyon tele volt a hócipőm úgy mindenkivel, valahogy mondtam, éreztem, hogy nem kéne, nem akarok én ide jönni, mert nem lesz jó vége, nos természetesen megint igazam volt, mint mindig. Sebaj, legalább fény derült pár dologra. Hó elején voltunk dokinál, mint kiderült újra nyomán van és akadt még egy két probléma, illetve egy "jó" hír. Terhes vagyok. Jelenleg tényleg Terhesnek érzem magam és nem a szó áldott értelmében, hanem a teher értelmében. a lehető legrosszabbkor jött ez a baba. Párom kijelentette, hogy ha kell egyedül neveli fel de nem akar még egy gyereket elveszteni. Eléggé abortusz ellenes vagyok, de igazat megvallva ha nem lenne ilyen személyiség és nem  tudnám, mennyi mindenen ment eddig egyedül keresztül és mennyi mindent éltünk át együtt akkor elvetetném, mert nagyon megszorult helyzetben vagyunk. Döntöttünk, megtartjuk. Nem igazán az én döntésem volt, de bízom a páromban. Nagyon szeret minket és megérdemel egy kis boldogságot, arról nem is beszélve, hogy az előző terhességről maradt komplikációk miatt illetve a most fényre derült dolgok miatt nem is biztos, hogy lehetne még egy később. Jelenleg óv és félt minket, sokat foglalkozik fiával és persze velünk is, pihenésre int ha erőltetném magam és kiveszi kezem közül a munkát ha látja, hogy fáradt vagyok. Igazi szeretetreméltó férj lesz belőle és már most igazi óvó, féltő apuka, sokan példát vehetnének róla.

Mit jelent számomra kisfiam?

Azt, ahogy elpusztulnék a fáradtságtól egy vele töltött nap után.
Azt, a rettenetes lelkiismeret furdalást, hogy néha egyszerűen nem bírom elviselni a saját gyerekemet.
Azt, a folyamatos mérlegelést, magyarázkodást.
Azt, hogy mindenkivel meg kell küzdenem érte, nem Ő kérte az életet.
Azt, a mérhetetlen ragaszkodást, ahogy belém csimpaszkodik.
Azt, a végtelen bizalmat amit felém nyújt, amivel azt hiszi, hogy én el tudom neki magyarázni a világot.
Azt, hogy soha nem nevetem ki.
Azt, örökös kihívást, minden percben, hogy jobban megértsem, mit miért tesz, vagy fog tenni, hogy egy lépéssel előtte járhassak az érdekében.
Azt, ahogy akar. Jó akar lenni.
Azt, hogy mások számára ő ilyen.
Az,t hogy tudom, neki jó lenni iszonyat nehéz.


Az én gyerekem, én szültem, emlékszem, amikor kibújt erre a világra. Már elvágták a köldökzsinórt mikor még mindig nem sírt, csak pár csendes hangot hallatott, figyelt. Mintha tudta volna, mi vár rá. Mintha nem akarná ezt, mintha nem akarna e világon lenni, csak csendben elbújni, eltűnni.
Rettentő büszke vagyok rá, és nagyon aggódom érte. Mi lesz vele, ha én már nem leszek, mi lesz vele ha kikerül valamiért a szárnyaim alól? Mi lesz Vele? Nem tudom örökké megvédeni és nem foghatom mindig a pártját nem veszhetek mindenkivel össze, aki nem érti meg és aki nem érti mit miért csinál... Vagyis... megtehetem... hisz a gyermekem és ő örökké számítani akar rám és fog is. Ha végül egyedül maradok a nagyvilágban és magányosan is halok meg de tudni fogom mindent megtettem érte, csak, hogy neki jobb pillanatai legyenek.

Rövid leszek. Nagyon.
2011->
Feszültség. Veszekedés. Rengeteg.
Sírás. Kiborulás. Töménytelen.
Bírósági tárgyalás = 1 (Én nyertem meg :))
Költözés = 3
Város = 3
Ismerősök elvesztése = 4
Új ismerősök = 2
Remény = 0%
Vetélés = 2
Hazugság = Próbálom elkerülni
Pár = Menyasszony vagyok!


2012->
Boldogság
Szerelmem
Mosoly
Öröm
Munka
Érettségi
Autó
Esküvő
Utazás


 

Azért kérem az emberi pofátlanságnak is vannak határai. Párommal hétfő óta áll a bál, mert gyakorlatilag olyan "aranyosak" voltak kedves ismerőseink, hogy kibasztak velünk. Jó lehet nem direkt, bár én nem hiszem, hogy a mázsa és a zsák szót össze lehet legalább 4* keverni. Mostmár mindegy. Szóval szó esett a családi blogban erről, hogy milyen "jól" jártunk ezzel a kis "segítséggel" és hát persze, hogy magukra vették az illetékesek és megsértődtek. De kérem ha ők megsértődnek és nekem kéne elnézést kérnem akkor én??? Tőlem ki kér elnézést, nekem ki fog most egy nagy kaloda fát hozni? Mert a tervezett és megbeszéltek szerint - melyre többször is rábólintottak - 20 mázsa brikett érkezett volna és egy nagy kaloda fát rendeltünk máshonnan, mert így januárig kihúzzuk. No de kérem, ezzel az aranyos húzással most van kb. karácsonyig tüzelőnk. Egy hét múlva mit csinálok? Az, hogy én és a párom fázunk egy dolog, de a gyereknek mit mondok? Ki fogja kiváltani a gyógyszerét, ha beteg lesz? Már lehúztunk telet úgy, hogy egy villanyradiátor ment, de akkor 40 m^2 lett vele befűtve (13 fokra) és nem 80 m^2. Szóval lehet rám pikkelni és haragudni, de kérem, gondoljátok magatokat a helyzetembe. Nem kérek semmit, de egy bocs, nehari vagy félreértettem vagy valami azért jól esett volna... nem csak nekem...

Mindig van valami az ember életében, ami változásra sarkalja, hol ez, hol az. Vagy egy tragédia vagy egy ünnepi alkalom, mindig adódik valami. Most nálam is bekövetkezett egy újabb változási folyamat. Felnőttem, gyerekem lett és mostmár menyasszony vagyok, vége az eddigi életemnek, ezt jobb ha elfogadnom és nem próbálok ellene tenni.
Szerettem volna azért néha kikapcsolódni, pihenni és ellenni. Attól, hogy van gyerekem még Fiatal vagyok és Nő! Szeretném, ha nem csak abból állna az életem innentől kezdve, hogy dolgozzak, szolgáljak ki egy embert és neveljek egy gyereket, mert nem fogok még egyett szülni azért, hogy csak be legyek zárva mert jó indok...
Elegem van a változásokból meg mindenből. Ember vagyok, szeretnék élni és élvezni az életet, addig, amíg még lehet...
 

Sok minden ment végbe, mióta utoljára posztot osztottam meg.
Jelen pillanatban úgy érzem érzelmi válságban élek. Feszült vagyok, semmi sem jó. Hol semmi kedvem semmivel foglalkozni, hol pedig állandóan a gyerekkel foglalkoznék, és van amikor csak bújnék a páromhoz, hogy szeretgessen meg. Érzelmi kitöréseim egyre inkább túljutnak rajtam, írányításom elvesztem felettük.
Nincs kedvem sehova menni, de itthon üllni sem, nincs kedvem a gyerekkel foglalkozni de közben szeretnék is vele lenni, nincs kedvem összebújni, szexelni, simogatni, meghallgatni, de ugyanakkor vágyom rá. Nem tudom mi van velem de minde össze vissza történik az egyik pillanatban még így érzem a másikban már úgy és egyre inkább kiborítok ezzel mindenkit a környezetemben.

Más. Voltam az iskola újság első megbeszélésén, le kellene adnom egy cikket, sosem késtem még le határidőt, de itthon van a gyerek nem tudok dolgozni, nem tudok nyugodtan leüllni és írni... Tudom, ne mond... most is írok, de ez más, itt belőlem jön ott egy eladható dolgok kell megírni, nem. Nem ugyan az!
Megígértem, hogy megírom a páromnak is, amit kell, de jobban belegondolva - egyrészt a saját feladatom nem tudom emgírni - másrészt igenis ülljön le és írja meg, ha nem jó írja újra és újra. Dolgozzon meg rajta, olyan könnyen tud kifogások mőgé bújni. Most az egyik ipse telebeszélte a fejét, mi tagadás van benne valami de olyan jól el tud az mögé rejtőzni és az mögé, ami eddig volt körülötte... Kezd elegem lenni belőle, hogy nem tud valamivel szembe szállni, mert egyszerűen közli, hogy sosem tudta megcsinálni és nem tudja... Könyörgöm ha mindig feladhatta ilyen könnyen persze hogy megteszi és megteheti. Nem akarom én megváltoztatni csak gatyába rázni hogy vegye magát észre milyen könnyen felad mindent.

Egyedül vagyok. Szeretnék én is eljárni itthonról, néha beüllni kávézóba, vagy lemenni a partra, beüllni egy filmre ismerkedni, bármit. De... nem tudok... egyszerűen nem tudok mert itt van egy gyerek aki teljesen rám van utalva. Nem bírom el fog szakadni a cérna és olyat teszek amit én is megbánok majd és szörnyű következménye lesz... Egyre inkább érzem, hogy vékonyodik ez a fonal. Egyszer már a párom szemtanúja volt sajnos, akkor ott volt és megállított, de mi lesz ha nem lesz ott velem, vagy útközben sokalok be mi lesz? Félek magamtól, féltem a gyerekekt, a párom... félek és féltek az élettől, magamtól...

ágyban párnák közt hallni meg...

Az hogy a káosz teljesen Úrrá lett rajtam nem fejezi ki mit érzek. Hétfő este kiborultam, hogy a gyerek kiborult, este teljesen kikeltem magamból, ha nincs ott a párom akkor végzetes baj történik. Akkor sikerült egy kicsit egykét nap múlva lenyugodnom. de megint elkapott a gépszíj. Ma megint megtörtént, ekkor a szomszéd kislány kiabálása törte meg a csendett és zökkentett vissza a valóságba. Nem sok hiányzott. Lenyugodtak a kedélyek, hosszas együttes sírás után Norci kapott egy kis nugtatót, látván, hogy megrémült és kiborult majd jobban lett, nekem az segített hogy szinte fél óránként hivtam valakit hogy saját magam felügyelett alatt tartsam. Őszíntén megmondom. Félek. Féltem magamtól másokat, főleg a kicsit. Anyunak mondtam, hogy mi jár mostanában a fejemben, csak annyit mondott fel a fejjel, kitartás, de nem is akarom őt ezzel terhelni, belerokkanna. 
A párom egy mintaférj. Szeret és gondoskodik rólunk. Norcival éjszakázik, amiért roppant hálás vagyok, mert megmondom őszíntén nem merek vele egyedül maradni. Ma közölte, hogy a holnapi napot már nem bírja, de viszont én meg nem merem mert csak egy dolog jár a fejemben. Mindenkinek jobb lenne úgy. Nélkülem és a kicsi nélkül. Már csak a mikor és a hogyan a kérdéses... Félek, s féltem a gyermekünk.
Istenem, kérlek segíts most meg!

Nüsz vagyok. Napok óta. Lejöttünk Kaposvárra munkát, lakást intézni, elvileg ma megyünk haaza. Nagyon semmihez nincs kedvem, semmi nem jött össze. Tegnap elhagytuk a párom szimatszatyrát, benne a tárca, mobil, minden. Szóval nem a mi hetünk ez. 
Annyira rossz a hangulatom is. Megint egy plüssmacinak érzem magam, amit csak ölelgetni lehet és ennyi. Én is vágyom egy kis szeretetre. Bókokra, cirógatásra. Tudom, hogy nem érti a célzásokat, de hogy ennyire azt nem hiszem el... Tipikus férfi, két dolgot vesz észre, de az már nem esik le neki, hogy nő vagyok, gyengédségre, vágynék. Nem, ha gyengédség akkor szex nem tudja különválasztani. Próbáltam rávenni, hogy olvassa el a Tao-t, de nem. Nincs mit tenni, majd talán, remélem, észre veszi magát. Csak én sem leszek örökké ilyen türelmes, mert egy idő múlva megunja az ember, hogy szinte csak ő ad gyengédséget és érzelmet, mert ha közlöm mi bajom akkor ő a mártír és szintén csak bújás, szipogás van.  Könyörgöm, felnőtt emberek vagyunk, miért nem lehet úgy viselkedni, egyikőnk sem gyerek már, hogy tanítani kelljen...

Kezd elegem lenni már megint mindenből, mint pl. a hazugságokból is. Szeretném ha minden valós lenne semmi nem lenne eltitkolva a családunkban, erre kiderül, hogy mi folyik a háttérben. Elegem van. Nem lehet hazugságra építeni egy életet, pláne nem egy kapcsolatot. És mi erre a megoldás, na mi? Elfutamodunk a hibáink elől. Nah, mondhatom marha nagy megoldás...
Valahogy ez a hét nagyon pocsék volt, de ahogy elnézem még csak most jön a java. Még mindig nem volt senkinek semmiből elég. Nem vagyok egy játékszer, sem egy plüssmackó, de még egy tizenéves kiscsaj sem, aki folyton elviseli, hogy átbasszák és vakul mindent elfelejt. Elegem van, de nagyon mostmár. Nem nem fog, így tovább menni. Nem akarok senkit sem megváltoztatni sem befolyásolni csak szeretnék egy olyan kapcsolatban élni, ahol nem minden hazugságra épül, ahol fontos az őszinteség és a bizalom és mindenki támogatja a másikat.
 

Váh, végre van net. Nagyon, de nagyon kellett nekem ez a hét. :)

Nincs itt a gyerkőc, így nyugi van. Hétfőn még a teljes magány és a Newerwinter húzott magához. De kedden már jöttek az invisek és délelőtt végre eljutottam az optikába. Igen, végre! Újra látok. Lassan 3 éve eltört a szemüvegem azóta nem látok tisztán és jól, nagyon rossz volt. Felvetettük a kontaktlencse ötletet, amibe persze bele is vágtam, így már kedden élesben láttam a világot. :) Ki vétel, berakás még bele fut a negyed órába, de tegnap már benne aludtam (fáradtság). Viszont arra is rájöttem, hogy hihetetlenül száraz a szemem és kell valami (lehet eddig is ezért viszkedett?). Reggel elkövettem egy olyan malórt, hogy lencse ki - szemcsepp - fél óra múlva lencse vissza azóta minden jó ismét :)
Szerdán Apostoloztunk volna, de elmosott minket az idő, viszont ma nincs mese, este irány a Nova! :) Megjön a kedvesem délután akkor vele is optikus, megvesszük az ehavi lencséjét, nekem valami műkönnyet és irány bulizni.

Az elmúlt két hét valóságos gyötrelem volt. Idegeskedtem, hogy mi lesz, hogyan sikerül-e megoldani. Addig eljutottunk, hogy tudtunk albit találni, nem mondom, hogy könnyű volt. A legtöbb helyről a gyerek miatt lettünk elküldve. Komolyan mondom, mintha a gyerekek valami kórt terjesztenének. „Sajnálom, egy gyerek sokat sír, hangosan nevetgél, nagy rendetlenséget tesz, rombol!” Badarság. Sokat sír, igen sír, ha valami megbántja, de egy kiegyensúlyozott kétéves gyermek a tudtunkra tudja adni ha baja van, elmondja. Ha meg sokat sírdogál akkor bennünk van a hiba mert mi vagyunk türelmetlenek, vagy épp nem értjük meg. Hangosan nevetgél, igen, és? Egy felnőtt is. Nagy rendetlenséget tesz...és? Az én dolgom, hogy elpakoljam, és én fogok 24 órán keresztül rendet tenni utána. Rombol. Badarság. Rombol, ha hagyják neki. Az én fiam is elkezdte mondjuk leszedni a tapétát, de kétszer rászóltam, harmadiknak már nem állt neki. Egy gyerek olyan lesz, amilyenné egy szülő neveli, amit megenged neki. Nálunk, pl. nem megengedett a válogatás sem, holott apuci nem kicsit válogatós... De majd ez is változik, idővel.  Remélem.
Ugyanis én már kezdek besokalni, hogy nem lehet csak 3-4 féle kaját csinálni, mert nem eszik meg mást. Finoman szólván is már hányingerem van a rizstől. Nincs olyan hét, hogy ne lenne kétszer ugyan az a kaja. Én, aki mindig szeretett főzni, új ízeket kipróbálni, kisérletezni, most... most nem csinálok semmit. Nincs miért nincs kinek és erőm sincs rá. A fiam megeszik mindent, azzal nincs baj, csak finom ételt teszek az asztalra, amit gondossággal és sok szeretettel főztem. Nincs arra erőm, hogy minden nap két fajta fogást csináljak, egyet, amit Norcival eszünmk és egyet Apucinak. Arról nem is beszélve, hogy látja a gyerek, hogy lehet válogatni. Komolyan mondom kezdek besokalni. De, áhh, nem érdekel már, feladom.
Két hete alig alszom, jóformán semmit, napközben pakolok, 5 perc megállásom nincs, arra nincs időm, hogy a gyerekre figyeljek, játszak vele. Éjszaka óránként kelek fel a kicsihez, hanem többszőr, érzi rajtam, hogy feszült vagyok, fáradt. Ráadás még a magnéziumom is elfogyott. Pakolás közben sikerült a lábujjam eltörnöm, nem mondom, ügyes vagyok, de iszonyatosan fáj. De még ígyis pakolok, mert kell, nincs mese. Szeretnék mihamarabb rendettenni. Kaptam egy állásajánlatot, de nem tudtam a lábam miatt elmenni, így elnapoltuk, de ha rendbejövök akkor utána remélem munka és nem lesz időm pakolásra. Aztán meg csak felügyik minden, így hát mihamarabb el akarok mindent rendezni. Mondjuk, sok cuc c csak a bútorok érkezése után lesz elpakolva mert előtte egyszerűen nem tudom hova tenni. Szóval ez van mostanában velem. Kezdek elfáradni, besokalni. Nem tudom meddig bírom még türelemmel és idegekkel. Tartok tőle, hogy egyszer túlságosan is tele lesz az a bizonyos pohár, mert már a múlthéten többször is igencsak megtelt...

Valahogy kezdem nagyon unni. "Jól" indult a napom. Reggel korán kelés, kávé a párocskámnak az ágyba. Ránézek a telefonra, hupsz egy nem fogadott hívás... Gondoltam megkérdezem kinek mi volt így fontos, hogy hajnalban keresse a jövendőbelimet. Hát persze... gondolhattam volna, már épp kezdett "hiányozni", bár előtte miatta kaptunk össze. Szóval a bizonyos majdnem ex akit már reggel említettem. Magával a kereséssel nem lenne baj, csak ne éjfélkor meg hát... na mindegy. Telik múlik a nap, kisebb összezörrenés, mert persze őt védte meg (miért is nem csodálkozom). Napközben hivatalos ügyek intézése, igyis már a bögyömben van ma mindenki és akkor... kiderül, hogy a fiamat törölte a face, mert nincs 13 éves, de mondjuk lehet még jövendőbeli babát is megjelölni, de mindegy. Kedvesem ezt kiírta, mert valamelyik jóakarónk bejelentette, erre egyik kedves "Barátja" beszólt hogy minek annak aki nem használ még netet... jól van különösebben nem érdekel, de ma mivel szar napom van és amúgyis gyanúsan sok minden mozog mostanában, nem hagytam szó nélkül. Erre a "Drága Kedvesem" törölte a hszmet, ami csak azt hozta maga után hogy méginkább berágtam már rá is. A törlés mellett egyszerűen likeolta a csajszi lehurrogását ezzel egyértelműen a tudtomra adván, hogy ő mellette áll ki nem mellettem. Na mára még csak ez hiányzott, hsz újra elküldve, kicsit kiegészítve, gyűrű le, nem érdekel innentől. Tudjuk le, hogy egy bonyolúlt nyílt kapcsolatban élünk és jól van, ennyi. Nagyon kezd a hócipőm tele lenni azzal, hogy beszólogatnak, flörtölnek, egyebek és én ezt nézzem el csak mert jó barátok.. bocs, nem tudom, nem vagyunk már gyerekek, sem középsulis tinik, hogy szórakozzunk. Ha családot akar akkor próbáljon meg ehhez mérten komolyan viselkedni. Bocs, de nem tudok jópofizni senkinek csak mert ez vagy az vagy mert valaki alakije, ha ezt nem tudja elviselni akkor jobb ha mihamarabb kétfelé ágaznak útjaink (lsd. horoszkóp is)

Nincs bajom az exekkel, alapvetően nem vagyok féltékeny sem. Bízom a páromban, benne igen, de senki másban nem. Szóval nehezen viselem, ha éjfélkor egy olyan lány keresi, akivel amúgy is akadozott már dolga, pláne, hogy neki köszönhető, hogy az eljegyzésünk, hamarában már másnap veszélyben volt. Mert előző nap eléggé egyértelmű sms váltás zajlott meg miegymás is, ki tudja. Szóval ha felismeri magát az illető, akkor hajrá, én készen állok és kitartó vagyok, csak nehogy én vegyem fel a telefont vagy netalán nehogy a kitartó munkáját zaklatásnak vegyem és befáradjak a büntetési részlegbe. (2 ügyem már folyamatban van, mit nekem 3. :))

Fáradt vagyok. Dühös, ingerült, feszült. Besegít már a párom a házimunkába, ami nagyon jól esik, nem csak megkönnyíti a dolgomat ezzel, de lelkileg is nagyon jól esik, hogy fontos neki otthonunk tisztasága, a közeg melyben élünk. Bár lehet nem sokáig. Sz@rban vagyunk, qrva nagy sz@rban. De ezt már mondtam. Lenne egy "munka", amivel össze lehetne talán szedni ezt a pénzt, bár nem fűzök hozzá szinte semmi reményt. Túl sok pénzt ígér túl rövid idő alatt, bár megvan azért az ára... Muszáj, kell a pénz.
Kisfiam beszokott a bölcsibe, azzal hála nincs gond, mintha meg akarná könnyíteni, amúgy is nehéz életünket. Szeretem, imádom, nem tudom mi lenne velem ha elveszteném, pláne a saját hibámból. Mert ez a saját hibám, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.
Hétköznap benn van, azzal nincs gond, hazajön délután azzal kezdi, hogy enni kér és ezt estig még párszor eljátsza, nagyon jó étvágya van szerencsére. Bár a lehető legrosszabbkor jött rá az evési hullám. :S Majd lesz valami, dolgozunk az ügyön.
 

Mély ponton vagyok. Elfáradtam. Nem testileg, lelkileg. Nálam ilyenkor jön ki a téli ború. Már nem tudom merre lépjek, mit tegyek. Munka átverés volt, a páromnak szintén. Neki talán most van munkája, talán két hét múlva kezd... talán. Viszont tizedikéig ki kell pengetni közel 90 ezret és akkor ez csak a lakás rendezése. Ha ez nem jön össze akkor mehetünk... Talán lenne egy meló Pesten. Talán. Rizikós, lehet, hogy átb@szás. Nem tudom itt merjem-e hagyni a fiúkat és belevágjak-e. Azt sem tudom, hogy a kapcsolatunk túlélné-e. Valamit tenni kell. Hamar eltelik ez a két hét.
Kívül erős vagyok, senki nem tud megbántani, megsérteni. látszólag a kritikákat sem veszem fel. De belül... Belül őrlődöm mint egy malom. Minden egyes percben sikítani tudnék. Mint ha nem kaptam volna az élettől elég sok pofont, mintha nem küzdenék meg minden nap az életben maradásért és elfogadásért. Mintha nem más életét élném. Másét? Igen, másét. Mert ez nem én vagyok. Eljátszok egy szerepet, mert ezt osztotta a sors, de érzem, hogy ez csak egy álca, amit rám aggattak, hogy éljek vele. Most már nincs választásom, el kell ezt fogadnom, nincs kiút. Belekerültem egy őrült kerékbe, ami napról napra jobban töri össze a szívem, de napról napra erősebben mosolygok, boldogabbnak látszom, s mutatom, hogy semmi baj.
 

Telik az a bizonyos pohár, nem is kicsit. Kezd ismét nagyon elegem lenni mindenből. Főleg az itthoni légkörből. Miért is? Napok óta takarítok, mindegyik után folyamatosan elpakolok, 4 napig folyamatosan mostam és még mindig van, mindig mindent nekem kell megcsinálnom és még sorolhatnám. Kezd nagyon elegem lenni. Hogy néz ki egy családi nap (számomra)?
A szülők felkelnek, kávé, reggelikészítés majd együtt reggeli és indulás ki-ki a maga dolgára.
Munka vagy otthoni teendők, amíg a család aprajai távol vannak.
Majd valaki hazahozza az apró népet, ebéd vagy uzsonna, együtt.
Délután azért foglalkozás a csemetével, közös játékok, játszótér, séták.
Este közös vacsi, fürdés, esti mese, alvás.
És igen, ilyenkor lehetne egy 1-2 órás időt meghatározni hogy nah, igen gépezés és majd mindenki ágyba amikor megy, de azért már éjfél felé jó lenne.
És hogy néz ki nálunk?
Reggel felkelek, kávé a páromnak általában, gyereket ellátom.                       
Ha épp tekintettel van rám akkor elviszi a bölcsibe (20 fok felett már szédülök, rosszul vagyok, ha nem muszáj akkor nem szeretnék kimenni ilyen melegbe).
Hazajön, gép elé be. Közben mosok, takarítok, mosogatok épp ami jön.
Gyerek elé vissza, szintén éppen ki...
Majd egész estig a gyerek nyúz, játszana stb. Én próbálok haladni ő próbál a gép előtt lenni. Estére kimerülök, idegileg.
A gyerek alszik, jön a "kötelező" házastársi élet. Majd hullaként zuhanok az ágyba. Vagyis zuhannék ha a fiam nem kelne annyiszor fel este...
Ilyenkor legalább jól esne ha néha ő is felkelne hozzá. Megpróbálná visszaaltatni, nemcsak beülne mellé a fotelba és nézné hogy hisztizik, vagy lefogná, mintha nem látta volna már hogy hogyan altatom el.
Szóval hiányzik a sok séta a kirándulás, az hogy én is kimozdulhassak, vagy legalább emberszámba vegyen.
Kezd nagyon elegem lenni belőle, hogy a gyereket is elhanyagolja és a kapcsolatunkat is. Elegem van abból is hogy csak akkor talál meg ha bújni akar vagy épp kívánós.
Nem egy plüssállat vagyok és a gyerek sem egy tárgy. Ennek köszönhetően és is feszültebb idegesebb vagyok és szegény gyerek járja meg... Minek akart minket ha nem tudja felfogni a súlyát a dolognak? Ha ez nem változik akkor ez fog a kapcsolatunkra menni nem más...

 

Sokan kérdezitek mostanában mi bajom van. Most mindent kizúdítok magamból...
Nemrég összeköltöztünk. Ami nekem azért azzal jár, hogy itt vagyok egy új városban, életemben nem jártam itt. Nincsenek ismerőseim, barátaim, nem ismerem mi hol van és teljes káosz akár hova akarok menni, mert mindent előre át kell néznem merre menjek, hogy odataláljak.
Aztán elvesztettem valakit, akit mind a ketten már a szívünkhöz láncoltunk. Engem nagyon megviselt, de a páromat szinte nem is érdekelte, ez enyhén szólva nagyon rosszul esett. 
Lassan itt az évfordulója egy olyan embernek, aki már 10 éve nem lehet mellettünk. Nem kértem sokat, csak annyit, hogy hagy látogathassam meg, nincs is messze. De ez sem jön össze. Miért nem? Mert fontos nekem. Helyesbítek, ez Nekem fontos "csak".
Kisfiúnk bölcsis lett, ami azzal jár, hogy jönnek ki majd környezettanulmányra. Ki kellene takarítani. De persze mindent csináljak egyedül... Ki kellene takarítani, el kellene pakolni, vasalni, lemosni a szekrényeket, az ajtókat mindent. Felmosni, porszívózni, erkélyt befejezni, szekrényt feltenni a falra és még sorolhatnám... erre...
Menjünk rokonokhoz. Múlt héten voltunk a szüleimnél, kemény két órát. Összepakoltunk és jöttünk is. Nem tudtam leülni nyugodtan megbeszélni senkivel semmit. Hiányoznak, de ezt nem vette figyelembe, amikor elindultunk. Jöhettünk volna később is vagy másnap, de nem nekünk 2 óra múlva jönni kellett... Most menjünk a szüleihez. Bemutat engem, a picit, bejelentjük hivatalosan is amit kell. Kezd elegem lenni.
Holnap délután (munka után rögtön) akar indulni. este 8-9 körül érnénk oda. Látszik, hogy nem tudja mivel jár egy gyerek. Új hely, hosszú utazás, ismeretlen emberek, mindez akkor amikor már aludni szokott kész káosz lesz. Hiszti és nyűgösség egész hétvégén a gyerek részéről is és az én részemről is. Vasárnap akar hazajönni, ami azt jelenti, hogy ha még reggel indulnánk akkor is csak dél körül érnénk haza. És akkor pakoljunk még el és álljak neki takarítani, ő meg majd nemigen csinál semmit...
Kezd tényleg nagyon elegem lenni. Nem az a bajom, hogy menni akar, hanem az hogy ennyi időre ilyenkor, most, amikor lenne itthon is mit csinálni. Kész elegem van. Ha annyira nyavalygás van, hogy miért nem mutatott még be akkor ide lehet fáradni. Nem fogok a 25 fokos melegben egy két éves gyerekkel három órát utazni. Ki van zárva...