Zűrös csajszi, rögös útjai...

Bármit írok megkapom milyen szar szemétláda vagyok. Nem mintha valaha érdekelt volna, de lassan kezd betelni a pohár. A legrosszabb az, hogy a párom sokkal rosszabbul éli meg pár ember viselkedését, de ezt nem látják meg csak annyi a különbség, hogy én ki merem nyitni a szám ő meg inkább nem teszi, mert nem akar megbántani mást. Így helyette jár nekem is a szám, amit vagy elfogadnak vagy nem. Hát látszik, hogy nehéz az élet, de ezt tudtuk a legelején, tudtuk, hogy akire adott esetben az ember legalább lelkire számítana az nem fog vele törődni, szerencsére az én  hátterem nem csak engem támogat lelkileg hanem őt is, elfogadta és befogadta, mert az én választásom és azt szeretnék, hogy boldog legyek. Lehet, hogy náluk más van a dologban a boldogság nem elsődleges, inkább valami más... Szerencsére és a józan észre hallgatva a boldogságot választotta és kitart mellette.
Valami más. Jövőhéten megyünk UH-ra. 5 hónap, még kimondani is sok, nincs sok hátra, repül az idő. Szüleim és baráti körünk boldogan vette a hírt és gratuláltak, biztattak, mostmár rajtunk a sor. A kritikus időszakon túl vagyunk, mostmár velünk marad a babóca, kinek már van neve is de nem árulom el, maradjon titok. A héten még pár fontos kérdést le kell rendezni lakást illetőleg, meg a munkáról meg kell várni a visszajelzést, mert ahol meló lesz ott élünk majd és lassan el kéne kezdeni beszerezni a dolgokat, az első körben körbeérdeklődjük kinél számíthatunk-e valami megörökölt dologra így ennek fügvényében tervezhetünk. Bár ha sehonnan nem lesz semmi akkor sem búsulunk, mert csak beválik a teoriánk, de hát tudjuk az ember bízik és remél - én annyira azért nem -.