Mély ponton vagyok. Elfáradtam. Nem testileg, lelkileg. Nálam ilyenkor jön ki a téli ború. Már nem tudom merre lépjek, mit tegyek. Munka átverés volt, a páromnak szintén. Neki talán most van munkája, talán két hét múlva kezd... talán. Viszont tizedikéig ki kell pengetni közel 90 ezret és akkor ez csak a lakás rendezése. Ha ez nem jön össze akkor mehetünk... Talán lenne egy meló Pesten. Talán. Rizikós, lehet, hogy átb@szás. Nem tudom itt merjem-e hagyni a fiúkat és belevágjak-e. Azt sem tudom, hogy a kapcsolatunk túlélné-e. Valamit tenni kell. Hamar eltelik ez a két hét.
Kívül erős vagyok, senki nem tud megbántani, megsérteni. látszólag a kritikákat sem veszem fel. De belül... Belül őrlődöm mint egy malom. Minden egyes percben sikítani tudnék. Mint ha nem kaptam volna az élettől elég sok pofont, mintha nem küzdenék meg minden nap az életben maradásért és elfogadásért. Mintha nem más életét élném. Másét? Igen, másét. Mert ez nem én vagyok. Eljátszok egy szerepet, mert ezt osztotta a sors, de érzem, hogy ez csak egy álca, amit rám aggattak, hogy éljek vele. Most már nincs választásom, el kell ezt fogadnom, nincs kiút. Belekerültem egy őrült kerékbe, ami napról napra jobban töri össze a szívem, de napról napra erősebben mosolygok, boldogabbnak látszom, s mutatom, hogy semmi baj.
