Zűrös csajszi, rögös útjai...

Komoly érzelemkitöréseim vannak, amit megértek, hogy nehezen visel a párom. Idegesít, hogy hova hozzuk ki a csöppséget. Amikor vállaltuk a babát még volt meló és úgy volt, hogy összejön az Angliai út férjecskémnek, de mit magyarázkodom én itt. Egyrészt senkinek nem tartozom magyarázattal, másrészt a doki közölt velünk két hírt. Van egy tumor, amit ki kéne venni, de nem biztos, hogy megmenthető a méhem, mert a falára nagyon rá van tapadva, illetve, hogy terhes vagyok. Most őszíntén? Bárki elvetette volna, ha kerek perec közlik, hogy ha megölöd a babát, megműtünk és nem biztos lehet még egy gyereked. Amúgy is ellenzem az abortuszt, de itt nem volt min gondolkodni. Döntöttünk. Vállaljuk. Előtte már kettőt elvesztettünk, valószínűleg szintén a tumor nyomta el őket sajnos, nem akartam átélni újra azt, viszont szerettem volna még egy utolsó esélyt adni annak, hogy a párommal legyen közös gyerekünk és hittünk, hogy eléggé erős a szerelmünk és a baba is akarja és végig minden rendben lesz. Igaz, kicsit bonyolult a helyzet, mert két időpontról tudunk, az első a lehetséges szülés: július  23, a második az ultrahang alapján a baba méretéből számolva: szeptember 14. A kettő között van két hónap, ami nem kevés idő és ha senki nem számolta el magát és a számított időben érkezik, akkor nagyon picike lesz és valószínűleg tovább is maradunk bent. Én mindenféle képen tovább leszek, mert szülés után egy héttel már lehet hogy kiveszik a baj okozóját, nagyban függ majd a véremtől. Vérszaporítót kellene szednem, alacsony a vérnyomásom, Norcival is az átlagosnál több vért vesztetem, de reménykedem, hogy most is "csak" majd ez lesz a probléma és nem kell vért kapjak. Sok minden miatt aggódom, de rengeteg dologról nem is beszélek férjecskémmel, mert így is van elég gondja. 
Lenne egy ház ahova mehetünk, na de mégsincs a közmű miatt, be kellene szerezni a babaholmikat és a rengeteg kisruhát, arról nem is beszélve, hogy a kórházi cuccból semmi nincs meg még és még az olyan kismamacuccok sem, amik szülés után is kellenek. És akkor még szó sem esett a mindennapokról...