Zűrös csajszi, rögös útjai...

Az elmúlt két hét valóságos gyötrelem volt. Idegeskedtem, hogy mi lesz, hogyan sikerül-e megoldani. Addig eljutottunk, hogy tudtunk albit találni, nem mondom, hogy könnyű volt. A legtöbb helyről a gyerek miatt lettünk elküldve. Komolyan mondom, mintha a gyerekek valami kórt terjesztenének. „Sajnálom, egy gyerek sokat sír, hangosan nevetgél, nagy rendetlenséget tesz, rombol!” Badarság. Sokat sír, igen sír, ha valami megbántja, de egy kiegyensúlyozott kétéves gyermek a tudtunkra tudja adni ha baja van, elmondja. Ha meg sokat sírdogál akkor bennünk van a hiba mert mi vagyunk türelmetlenek, vagy épp nem értjük meg. Hangosan nevetgél, igen, és? Egy felnőtt is. Nagy rendetlenséget tesz...és? Az én dolgom, hogy elpakoljam, és én fogok 24 órán keresztül rendet tenni utána. Rombol. Badarság. Rombol, ha hagyják neki. Az én fiam is elkezdte mondjuk leszedni a tapétát, de kétszer rászóltam, harmadiknak már nem állt neki. Egy gyerek olyan lesz, amilyenné egy szülő neveli, amit megenged neki. Nálunk, pl. nem megengedett a válogatás sem, holott apuci nem kicsit válogatós... De majd ez is változik, idővel.  Remélem.
Ugyanis én már kezdek besokalni, hogy nem lehet csak 3-4 féle kaját csinálni, mert nem eszik meg mást. Finoman szólván is már hányingerem van a rizstől. Nincs olyan hét, hogy ne lenne kétszer ugyan az a kaja. Én, aki mindig szeretett főzni, új ízeket kipróbálni, kisérletezni, most... most nem csinálok semmit. Nincs miért nincs kinek és erőm sincs rá. A fiam megeszik mindent, azzal nincs baj, csak finom ételt teszek az asztalra, amit gondossággal és sok szeretettel főztem. Nincs arra erőm, hogy minden nap két fajta fogást csináljak, egyet, amit Norcival eszünmk és egyet Apucinak. Arról nem is beszélve, hogy látja a gyerek, hogy lehet válogatni. Komolyan mondom kezdek besokalni. De, áhh, nem érdekel már, feladom.
Két hete alig alszom, jóformán semmit, napközben pakolok, 5 perc megállásom nincs, arra nincs időm, hogy a gyerekre figyeljek, játszak vele. Éjszaka óránként kelek fel a kicsihez, hanem többszőr, érzi rajtam, hogy feszült vagyok, fáradt. Ráadás még a magnéziumom is elfogyott. Pakolás közben sikerült a lábujjam eltörnöm, nem mondom, ügyes vagyok, de iszonyatosan fáj. De még ígyis pakolok, mert kell, nincs mese. Szeretnék mihamarabb rendettenni. Kaptam egy állásajánlatot, de nem tudtam a lábam miatt elmenni, így elnapoltuk, de ha rendbejövök akkor utána remélem munka és nem lesz időm pakolásra. Aztán meg csak felügyik minden, így hát mihamarabb el akarok mindent rendezni. Mondjuk, sok cuc c csak a bútorok érkezése után lesz elpakolva mert előtte egyszerűen nem tudom hova tenni. Szóval ez van mostanában velem. Kezdek elfáradni, besokalni. Nem tudom meddig bírom még türelemmel és idegekkel. Tartok tőle, hogy egyszer túlságosan is tele lesz az a bizonyos pohár, mert már a múlthéten többször is igencsak megtelt...