Zűrös csajszi, rögös útjai...

Net hiányában nem ment le a bejegyzés, most posztolom.

5 napja, hogy elköltöztünk otthonról. Már amennyire otthonos volt a házunk. Állandó vita, veszekedés, zsörtölődés, nagyon rossz környék. De. De mégiscsak az volt az otthonom. Ott vannak, kutyáim, állataim, és persze a szüleim. Akik között állandó marakodás folyik, de szeretik egymást és minket is. Ott nőttem fel, s tanultam meg az Élet kőkemény játszma. Kaptam bőven a rosszból és a jóból is. Nem most költözök elsőnek, de eddig mindig a fővárosba mentem ahol voltak ismerősök, tudtam mi merre van. Igaz akkor még nem volt gyerek és tudtam menni, élni és mertem is élni. Ezért lehet sokan megszólnak megvetnek, de ez van. Nem vagyok büszke eddigi életemre de nem is szégyenlem. Minden percét élveztem. Volt, hogy én voltam a legszerencsésebb ember és minden flotton alakult, de volt, hogy porban fürdőző csúszómászó alakját vettem magára annyira mélyen voltam. De megérte. Mert megedzett az élet. Tudom mi Sírni, és azt is tudom mit jelent Boldognak lenni tiszta szívből. Lehet nem voltam példás tanuló, az is lehet, hogy nem lesz diplomám és minden bizonnyal nem lennének büszkék a szüleim ha mindent tudnának rólam. De boldog voltam, voltak barátaim igaz néha kétszínűek is akadtak köztük, de az igazak velem voltak mikor kellett.
Visszatérve a hazámra. Hiányzik. Nem a vita, a veszekedés, hanem … nem tudom, úgy minden. A kert, a fák, a virágok, a dolgaim, a légkör, az unott és fölösleges tárgyak, az állandó házimunka, a kertészkedés... minden. Itt egyedül vagyunk. Nem ismerek senkit, nem tudom mi hol van és merre. Nem akarok az a tipikus anyuka lenni, akinek a házimunka, az otthonülés maradt semmi más. Nem bulizni akarok menni, nem feltétlenül, hisz eddig sem mentem. Csak társaságban lenni, emberek között. Nagyon társas lény vagyok. Szeretném ha lennének ismerősök, barátok, akiket át lehet hívni egy jót beszélgetni vagy bármi. S tudom, hiába szeretném, nem lesz így, mert én ilyen vagyok, de a párom nem. Borzasztóan magányosan érzem magam. Hiába van itt mellettem, úgy érzem mégis egyedül vagyok. Vannak a gyerekkel kapcsolatban is dolgok, amit néha mondanék neki, de nem merem, mert hát a kezem összetehetem, hogy egyáltalán játszik vele. Mert hát lássuk be melyik pasi nevel szívesen egy idegen gyereket még ha nem is mondja. Szeretném ha őszintén szeretnék egymást. Látom a kis pockon, hogy imádja és oda van érte, de a párom nem tudom. Azt mondja szereti, de annyira könnyelmű vele. Van, hogy egyszerűen kikívánkozik belőlem a féltő anyuka és rászólok, amit ő zokon vesz, lehet nem mindig úgy szólok ahogyan kéne... 2 év tapasztalata nálam, nála, pedig a hiánya. Valószínű ez a baj a vegyes kapcsolatokkal. Sokszor sírom képletesen vissza, hogy miért nem figyeltem jobban, miért is kellett nekem gyerek. Igazából nem kellett, nem akartam, de felelőtlen voltam, így esett. Valószínű most is beleestem ebbe a hibába, nem kellett volna, nagyon nem. Ez van, titkon azért reménykedem, hogy teljesen más a baj és azért nem jött meg. Mindegy, majd lesz valahogy, vagyis nagyon nem mindegy, de ez van. Remélem ez csak a kezdeti gondoknak tudható be... Remélem minden jobb lesz idővel... Csak tartanánk, már ott, annál az időnél...

Ezer és ezer érzés kavarog a szívemben, lelkemben, testemben. Talán sikerül, hogy összeköltözzünk. Most, hogy már mindent tudunk és nem sok kell, hogy együtt legyünk, megtorpantam. Nincs meg az izgalom, hogy menjünk már, nincs meg a költözés iránti mérhetetlen pakolási vágy. Nem egyszer hagytam már el a szülői házat, szóval erre sem foghatom. Egyszerűen nem tudom. Talán megijedtem. Nem korai? Nem fogjuk elbukni? Sikerülni fog talpraállni? Nehéz lesz tudom, mindenhol az. Könyebb lenne tudom, mert együtt vagyunk. De nekem néha kell egy kis magány, amit párom ugyan tolerál, de nehezen. Nem szól, elfogadja, de egy férfi nyitott könyv a számomra, hisz a szeme, a testbeszéde minden elárul. Nagyon szeret és nagyon rajta van, hogy menjünk. Nem mondom, hogy én nem, csak az a csak ne lenne. Nekem szükségem van a mindennapi magányhoz. Vagyis ahhoz, hogy néha kicsit egyedül lehessek. tudom, most is itt van a gyerek, de ő szaladgál, udvaron van eljátszik, add egy kis teret nekem. De ha összeköltözünk akkor ha a gyerek  alszik vagy épp elvan akkor nem tudok egyedül lenni, mert ott van ő nekem. Ennek örülök, csak az a napi egy óra legalább... Amikor magam vagyok, senki más... csak azt lehetne összehangolni...

A kötődésnek a kezdeti formája az azonosulásra épül. Ezt hívják a kémiában abszorpciós kötésnek. Abszorpciós kötése van például a higanynak. Nyilván láttuk már, amint két higanycsepp összecuppan – bár az EU betiltotta még a hőmérőben is, mert mérgező, nyilván az emberi kapcsolatokban pláne –, és összeolvad, hiszen teljesen azonosak, csak a felszínük lesz nagyobb. A probléma ezzel az, hogy ha leesik, akkor azonnal szertegurul, tehát nem elég stabil. Azt a fajta kötődést, ami egy férfi és egy nő egészséges szövetsége – vagyis különbözőek vagyunk, fújjuk egymásnak a passzát szelet, mintázatot alkotunk –, a kémia úgy hívja, hogy kovalens kötés. A kovalens kötés azt jelenti, hogy mind a két elem megőrzi a saját arculatát, csak csatlakoznak egymáshoz, és ettől létrejön valami más, valami új. Ettől azonban még képesek szétválni, s ekkor mindegyik visszanyeri a maga eredeti minőségét, és akár létrehozhat egy másik kötést valahol máshol. Például a munkahelyén, a barátaival, a gyerekével, a szüleivel – és így tovább.

Előre is elnézést kérlek a majdani egyszerű szóhasználataimért, trágár és olykor sértő hangsúlyért. Ritkán vannak a bögyömben emberek, de most egy ismeretlen "ismerősnek" sikerült igen csak a szívem legmélyebb és legsötétebb részébe befúrnia magát.

Nem tudom mi van velem. Hétőn lejöttünk a kedvesemhez. Több mint egy hete vagyunk éjjel-nappal együtt. Volt pár össze-össze zörrenés de nem vészes. Miattam törölte magát az egyik játékból mert zavart hogy néha előrébbvaló mint mi. Nem kellett volna, de mindegy. Lassan eljő a vasárnap megyünk haza, annyire nem akarom, nem vágyom rá. Jó lenne maradni még egy hetet. Anyagilag is jobban jönnénk ki, a tulaj sem szólt egy szót sem és legalább együtt lennénk. Neten sem ogunk tudni beszélni, ami azt fogja eredményezni, hogy egész héten ingerült leszek mert nem tudom mi van vele. Egész nap nagyrészt ülünk a panellban és semmi olyat nem csinálunk mi kicsit is építené a kapcsolatunkat. De legalább együtt vagyunk. Takarítottunk, főztünk, a gyerkőccel foglalkoztunk és igazából ennyi. Hiába vagyok itt vele, hiába látom minden percben és ölelem valahogy valami mégis hiányzik. Hiányzik az első pár hét, az incselkedés, a flört, a romantika. Hogy éreztessük a másikkal, hogy meg akarjuk szerezni, örökre... Jó itt vagyunk egymásnak, történt már egy két dolog mióta együtt vagyunk, de attól még nem kellene elaposodnia mindennek, Vagy tévedek? Szeretnék vele lenni, csak úgy a karjai között, kifeküdni a fűben a dunaparton, nézni közben, hogy játszik a kisfiúnk. Nem nagy álmok, vágyak, megvalósíthatók, csak miér mindig én? Lehet délután ráveszem menjünk ki piknikezni... Jó idő van süt a nap. Nem kellene nekem sem itt benn rostokolnom.

Fájdalom, fáradtság, düh. Elenyészés, kár, szenvedés. Magány, szomorúság, irgalom. Ezek a szavak - s nem véletlenül külön mondatokban -, melyek jellemeznek most engem. Szerdán lejött a kedvesem, váratlanul, őszintén. Szeretem, imádom, mint mindig. Vasárnap van. holnap megy(ünk?) haza(?). Fáradt vagyok. Ma utánaszámoltam valaminek. Nem kellett volna. Szeretnék egy kis magányt, egyedüllétet. Mindezt tetőzi, hogy egész héten cirkuszoltak a  szüleim, ma pedig kaptam egy olyan bejelentést aminek egyáltalán nem örülök. Szeretnék egy kis egyedüllétet, magányt, egy kicsit kikapcsolódni. Fáradt vagyok, elfáradtam lelkileg. annyira nem karom ezt az egészet. De itt van a kisfiúnk, aki miatt érdemes és kell is küzdeni és a kedvesem is mellettem van, akit nem hagyhatok egyedül. Pedig annyira, de annyira feladnám...

Fáradt vagyok. Miért kell mindenért engem hibáztatni? Ígértem valamit. Igen. Tettem egy könnyelmű ígéretet, mert már csináltam ilyet. Pár éve, haverral, hülyeségből. Sosem találkoztunk sem előtte sem utána. Akkor jó vicc volt, de elég volt. Amikor megígértem azt hittem, hogy semmi akadálya nem lesz. De valahogy nem akarom ilyenekkel tönkretenni a kapcsolatot. Nem, nem bírom, nem akarom megtenni. A múlt olyan mint a drog, egyszer elfeleded amin nevettél, de ha újra előveszed akkor nevetsz rajta és mivel vices sosem fogod letenni. Távkapcsolat egyenlőre. Igen és? Más is kibírta már. Mivan ha nem lenne net, kamera, mikrofon? Semmi. Ha erős a szerelem túléli, ha nem akkor meghal igyis-úgyis. Amikor belementem ebbe a "játékba" nem gondoltam komolyan. Új ember, új ismeretség, egy-két találkozás... pláne a távolság. Most nézd meg itt vagyok. Szeretem (szerelmes vagyok-e?), hiányzik (mint egy barát, vagy mint egy szerető?), rossz nélküle. Ettől a kapcsolattól mást vártam, többet. S itt most nem a tettekre gondolok, hanem azok lelki erejére. Nemrég olvastam, hogy a japánok nem használják a „szeretlek” szót, mert túlságosan szégyellnék ennyire közvetlenül közölni. Ők elvárják a párjuktól, hogy a másik szavak nélkül is megértse, hogy mit éreznek. Ha folyton "szeretlekeznek", akkor a szó elveszti az értékét. S ez mily igaz. Már az elején elmondtam neki, hogy nálam a szavaknak súlya van, értéke. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít. A mikor, a hol és a hogyan. Egész nap olvasom a futófalon, hogy „szeretlek”, „nem tudok nélküled élni”, „hiányzol”. Ez szép és jó, gyönyörű volt amikor még óvatjával mondtuk egymásnak ki, de amikor már a hozzászólások 95% ezekből tevődik össze az már szánalomra méltó. Néha-néha olyan rossz érzés, s ezt sugallja:  „nem tudok mit írni így írom ezt, ez semleges, amúgy is így érzek, ne oly mindegy”. Szeretném visszakapni a romantikát, a szép leveleket, amiket váltottunk az elején. Amikor megtudtam, hogy hagyományőrző boldogan jelöltem vissza, mert úgy gondoltam, hogy ő más. Ő még tudja mi a Nő, hogy kell vele bánni, ő még tud szeretni, tiszta szívből, őszintén, igazán. Ez egy darabig ment is, majd elkoptak a szavak, s mára már üresek, jelentéktelenek. Mostantól minden más lesz. Nem fogunk egész nap a futófal fölött gubbasztani, legalábbis én. Vagy egy kisfiunk ki igényli a törődést, vagy egy háztartás, amit vezetni kell. S ha úgy érezzük mondanivalónk, van akkor marad az elektronikus levél. Pár hete (múlthéten?)  kaptam tőle egy kézzel írott levelet, ez első olvasásra elsírtam magam, de azóta is többször elolvasom.  Jól esett mind a tartalom, s mind az, hogy vette a fáradtságot és összeszedte gondolatait, nem csak odalökte cseten. Ezt a férfit ismertem meg benne és ennek a férfinek mondtam igent, szeretném őt visszakapni…

Ezt a pár sort most írtam neki/róla…
Az élet
Elsőnek, amikor megláttam, mintha egy gyermeteg lélek tekintene vissza. Másodszor mikor megláttam, egy szerelmes ember tűzével fogadott. Harmadik alkalommal egy szerető hevessége járta át. Azt hittem bízhatok, azt hittem remélhetek, álmodozhatok. A bizalom elveszett, a remény is szertefoszlik, s az álmokat és szétzúzták. A bizalom egy olyan dolog, amit az ember nehezen kap meg, de könnyen elveszti, ha nem vigyáz. Ha másodszorra is megkapja legyen türelmes, mert még mindig nem a régi minden, s harmadik esély már nincsen. A remény egy apró rózsa, melyet, ha letörnek idővel, évek múltán újra virágot hoz, de ha eltiporják, végleg eltávozik. Az álmok, azok a csalfa álmok! Mik az emberben újra s újra szikrát élesztenek. Az elfedett mező illatát hozzák vissza, vagy egy meg nem történt jövőbeli képre, mint boldog emlék tekintünk rá. 

Tudom, hogy hull a nap, örömök szállanak,
kedves fők hullanak, sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz mindegyre elereszt,
mindennap vereség, mindennap új kereszt.
Szem mögött szó mögött gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj – Nem maradsz egyedül.
Ködödben csillag ég, gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek  nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat, elszánt és bús-szelid
vers-lelkek, viharos, vadkorban tetteid.
S szűkülő kör mögött, halkuló ház körül,
mélyülő bú felett hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian, árvák és elesők,
szépséget szomjazók, kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad, zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág vigyázza lelkedet.
Tudom, hogy két kezem nem part és nem erő:
maholnap aszú ág, szélvert és remegő.
Mentésre ingatag, tartásnak nem elég –
síkon át, hegyen át kinyujtom tefeléd.
Örömök szállanak, kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak, estébe hull a nap.
Szem mögött szó mögött gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj: lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.
 

Ma egy kicsit meghalok,
De holnap becsszóra feltámadok,
Csak ígérd meg, ígérd,
Hogy egyedül nem maradok.

Ma egy kicsit sírok,
De holnap ígérem, már boldog vagyok,
Csak nevettess, mosolyogtass meg,
S én újból felragyogok.

Ma egy kicsit duzzogok,
De holnap ismét a Tied vagyok,
Csak kérlek ne bánts,
S ígérem már este mosolygok.

Most egy kicsit meghalok,
S holnap talán feltámadok,
És ismét én leszek, Neked,
Ha Te is igazán akarod...

By: Zsoldos Petra

Fúj a szél és én csak ballagok,
Körülöttem néma csillagok,
Meg sem kérdi tőlem senki sem:
Merre mentél kedvesem?
Esik eső és én ballagok,
Néhány elmúlt percre gondolok,
Kérdezem a tűnő felleget:
Otthonod most hol lehet?

Sáros úton egyre lépkedek,
Körülöttem boldog emberek,
Elmesélni nékik nem tudom,
Milyen nagy a bánatom.

Mondd, hogy nem múlt minden el,
Mondd, hogy néha könnyezel.
Mondd, a holnap mit ígér?
Mondd, hogy mi lesz most velünk,
Mondd, így meddig élhetünk?

Fúj a szél és én csak ballagok,
Nem tudom, hogy éppen hol vagyok.
Rád találni vágyom szüntelen,
Merre mentél kedvesem?

Máté Péter

Tudom, hogy nem kellek, hogy nincs szükség rám... Tökéletesen tisztában vagyok vele. Ha a dolgok másként alakultak volna, ha megtalálnám a helyem az életben, minden másképp volna. Tényleg egészen másképp. Nem az én hibám, hogy nem találom a helyem az életben.

- Te félsz szeretni! Nem mersz szeretni senkit sem! Félsz, hogy megint jön az önelvesztés... a fulladás... És ő sem szeretett, csak kívánt téged. Mohón. Önzőn. Nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda... Tele vagy sok évszázados, gyógyulatlan sebekkel. (...) Túl fájdalmas lenne neked az igazi odaadás. Túl veszélyes. Életveszélyes.
- Már nem így vagyok...
- De igen!... Sajnos igen!... Tele vagy drótakadállyal! Véded magad, szögesdrótokkal. Nálad még egy futó szeretkezés sem szimpla örömtörténet, hanem élethalálkaland... Pokoljárás... Nem mered élvezni, félsz, hogy belehalsz... Jéggé fagyott tűz lángol benned.

A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerõbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

Amikor még nem is láttalak,
Már akkor a szívembe zártalak.
Csak egyszer hallottam hangodat,
Vágytam látni, ismerni arcodat.

Nem kerestem, nem is vártam,
Mégis, mégis rád találtam.
Nem is vártam, nem is kértem,
Még az érzéstől is féltem.
 
Fájó szívem eltakartam,
Kimondani nem akartam.
El akartam űzni messze
Bele a kéklő végtelenbe.
 
És egyszer csak megjelentél,
Te sem vártál, nem kerestél.
És beköltöztél szép csendben,
Észrevétlen a szívembe.
 
Igy enyém vagy mindörökre,
Meséd szépül egyre szebbre.
Keresem a boldogságot,
S egyre érzem a hiányod!

Valahogy elegem van mindenből! Annyi, de annyi rossz után, ami ért végre jön egy kis nyugalom, csendesség, egy kis jó, de mindig van valami aminek tönkre kell ezt tennie...
Szeretem, imádom meghalnék érte, de valamiért mégsem tudok benne felhőtlenül bízni. Nem kételkedem az érzelmeiben mert őszinték. Bennem van a hiba. Talán bennem. Annyi rosszat kaptam az elmúlt három évben, az önbecsülésem annyira porrá zúzták, hogy az már rettenetes. Egyszerűen nem tudok benne megbízni. Volt 1-2 hét, amikor minden olyan szép volt idilli. Aztán egy félreértés majd egy másik teljesen szétzúzta ezt az összhangot. Elkapott a kétségbeesés a magány és újra felhúztam életem falait. Elsőre úgy tűnik nyitott vagyok, sok mindent elmondok, mert így érzem magam jól. Valószínű azért mert nincs kinek elmondanom, elfogytak körülöttem az emberek. 3 éve otthagytam a barátokat, megszűnt a net kapcsolatom és a sim kártyám is eltörte, így minden kapcsolatom a külvilággal semmissé lett. A lakásból maximum a boltig tudtam menni, de azt is kizárólag vele. 2 évig tűrtem, aztán véget vetettem ennek. Lelkileg könnyű volt, felüdülés, megkönnyebbülés. De fizikailag sajnos volt hogy én húztam a rövidebbet. Két éve be vagyok ismét zárva, bár azóta ismét van net. Szüleim szerint egy anyának csak és kizárólag otthon a helye a gyerek mellet vagy ha a gyerek bölcsődés akkor dolgoznia kell. A probléma hogy a gyereket teljesen ellentétesen nevelik. Én valamit szeretnék valahogy nevelni (pl. asztalnál vagy legalább egy helyben egyen)erre ők  rákontráznak hogy anno mi sem csináltuk így vagy úgy. Igen ám, csak hogy mi nem voltunk bölcsődések, voltak testvéreink akiktől azért tanul az ember és akkor teljesen más volt a légkör. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nem voltak viselkedési problémáink. . .
Annyira elegem van már mindenből. Vannak, voltak tervek. Gyerek bölcsi, ez összejött csak a gond hogy valamit benn megszokjon azt elsőnek itthon kell megszoknia. Lásd evés, verekedés, alvás egyebek. Ha beszokott volna (2 hónapig hiába próbálkoztunk) akkor jöhetne a munka. De úgy hogy egyedül vállaljam az utiköltséget, a teljes kiadást meg mindent munka nélkül nem ment. Így mostmár nem jár böclsibe és ott vagyunk ahol a part szakad.
Ha minden összejött volna akkor lenne munkám pesten és nyáron költözhetnék is, de így nem tudom, nem tudom, hogy mi lesz. Teljesen elegem van már a szüleimből. mindenbe beleszólnak, semmi sem jó ahogy én csinálom és ami a legrosszabb, hogy a gyereket teljesen ellentétesen nevelik, nagyon nehéz lesz később a helyes útra visszaterelni. 

A blog átköltözött, mostantól ezen a címen egy személyes blog fog létesülni. A Fehér család blogját, pedig a feher.blog.hu-n lehet elérni.