Fáradt vagyok. Miért kell mindenért engem hibáztatni? Ígértem valamit. Igen. Tettem egy könnyelmű ígéretet, mert már csináltam ilyet. Pár éve, haverral, hülyeségből. Sosem találkoztunk sem előtte sem utána. Akkor jó vicc volt, de elég volt. Amikor megígértem azt hittem, hogy semmi akadálya nem lesz. De valahogy nem akarom ilyenekkel tönkretenni a kapcsolatot. Nem, nem bírom, nem akarom megtenni. A múlt olyan mint a drog, egyszer elfeleded amin nevettél, de ha újra előveszed akkor nevetsz rajta és mivel vices sosem fogod letenni. Távkapcsolat egyenlőre. Igen és? Más is kibírta már. Mivan ha nem lenne net, kamera, mikrofon? Semmi. Ha erős a szerelem túléli, ha nem akkor meghal igyis-úgyis. Amikor belementem ebbe a "játékba" nem gondoltam komolyan. Új ember, új ismeretség, egy-két találkozás... pláne a távolság. Most nézd meg itt vagyok. Szeretem (szerelmes vagyok-e?), hiányzik (mint egy barát, vagy mint egy szerető?), rossz nélküle. Ettől a kapcsolattól mást vártam, többet. S itt most nem a tettekre gondolok, hanem azok lelki erejére. Nemrég olvastam, hogy a japánok nem használják a „szeretlek” szót, mert túlságosan szégyellnék ennyire közvetlenül közölni. Ők elvárják a párjuktól, hogy a másik szavak nélkül is megértse, hogy mit éreznek. Ha folyton "szeretlekeznek", akkor a szó elveszti az értékét. S ez mily igaz. Már az elején elmondtam neki, hogy nálam a szavaknak súlya van, értéke. Nem a mennyiség, hanem a minőség számít. A mikor, a hol és a hogyan. Egész nap olvasom a futófalon, hogy „szeretlek”, „nem tudok nélküled élni”, „hiányzol”. Ez szép és jó, gyönyörű volt amikor még óvatjával mondtuk egymásnak ki, de amikor már a hozzászólások 95% ezekből tevődik össze az már szánalomra méltó. Néha-néha olyan rossz érzés, s ezt sugallja: „nem tudok mit írni így írom ezt, ez semleges, amúgy is így érzek, ne oly mindegy”. Szeretném visszakapni a romantikát, a szép leveleket, amiket váltottunk az elején. Amikor megtudtam, hogy hagyományőrző boldogan jelöltem vissza, mert úgy gondoltam, hogy ő más. Ő még tudja mi a Nő, hogy kell vele bánni, ő még tud szeretni, tiszta szívből, őszintén, igazán. Ez egy darabig ment is, majd elkoptak a szavak, s mára már üresek, jelentéktelenek. Mostantól minden más lesz. Nem fogunk egész nap a futófal fölött gubbasztani, legalábbis én. Vagy egy kisfiunk ki igényli a törődést, vagy egy háztartás, amit vezetni kell. S ha úgy érezzük mondanivalónk, van akkor marad az elektronikus levél. Pár hete (múlthéten?) kaptam tőle egy kézzel írott levelet, ez első olvasásra elsírtam magam, de azóta is többször elolvasom. Jól esett mind a tartalom, s mind az, hogy vette a fáradtságot és összeszedte gondolatait, nem csak odalökte cseten. Ezt a férfit ismertem meg benne és ennek a férfinek mondtam igent, szeretném őt visszakapni…
Ezt a pár sort most írtam neki/róla…
Az élet
Elsőnek, amikor megláttam, mintha egy gyermeteg lélek tekintene vissza. Másodszor mikor megláttam, egy szerelmes ember tűzével fogadott. Harmadik alkalommal egy szerető hevessége járta át. Azt hittem bízhatok, azt hittem remélhetek, álmodozhatok. A bizalom elveszett, a remény is szertefoszlik, s az álmokat és szétzúzták. A bizalom egy olyan dolog, amit az ember nehezen kap meg, de könnyen elveszti, ha nem vigyáz. Ha másodszorra is megkapja legyen türelmes, mert még mindig nem a régi minden, s harmadik esély már nincsen. A remény egy apró rózsa, melyet, ha letörnek idővel, évek múltán újra virágot hoz, de ha eltiporják, végleg eltávozik. Az álmok, azok a csalfa álmok! Mik az emberben újra s újra szikrát élesztenek. Az elfedett mező illatát hozzák vissza, vagy egy meg nem történt jövőbeli képre, mint boldog emlék tekintünk rá.
