Zűrös csajszi, rögös útjai...

Ezer és ezer érzés kavarog a szívemben, lelkemben, testemben. Talán sikerül, hogy összeköltözzünk. Most, hogy már mindent tudunk és nem sok kell, hogy együtt legyünk, megtorpantam. Nincs meg az izgalom, hogy menjünk már, nincs meg a költözés iránti mérhetetlen pakolási vágy. Nem egyszer hagytam már el a szülői házat, szóval erre sem foghatom. Egyszerűen nem tudom. Talán megijedtem. Nem korai? Nem fogjuk elbukni? Sikerülni fog talpraállni? Nehéz lesz tudom, mindenhol az. Könyebb lenne tudom, mert együtt vagyunk. De nekem néha kell egy kis magány, amit párom ugyan tolerál, de nehezen. Nem szól, elfogadja, de egy férfi nyitott könyv a számomra, hisz a szeme, a testbeszéde minden elárul. Nagyon szeret és nagyon rajta van, hogy menjünk. Nem mondom, hogy én nem, csak az a csak ne lenne. Nekem szükségem van a mindennapi magányhoz. Vagyis ahhoz, hogy néha kicsit egyedül lehessek. tudom, most is itt van a gyerek, de ő szaladgál, udvaron van eljátszik, add egy kis teret nekem. De ha összeköltözünk akkor ha a gyerek  alszik vagy épp elvan akkor nem tudok egyedül lenni, mert ott van ő nekem. Ennek örülök, csak az a napi egy óra legalább... Amikor magam vagyok, senki más... csak azt lehetne összehangolni...